Halii

Sziasztok!
Mint tudjátok az előző blogom nagyon szar volt nekem bazira nem tetszett most elkezdtem egy újat:)Remélem ez sokkaldesokkal jobb lesz:) itt az 1.feji:D
 1.fejezet
Ahogy leugrottam a szikláról, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy hamarosan vége a szenvedésemnek, és nem fogok többet Edwardra gondolni. Sajnáltam Charlie-t és Renét, na meg persze Jake-et, de nem bírtam tovább elviselni a tátongó lyukat a mellkasomban, ami Edward után maradt a szívem helyén, és őrjítően fájt. Igen, szinte fizikai fájdalmat éreztem ott, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. Megpróbáltam túl lenni rajta, de nem ment. Pedig tudhattam volna, és az az igazság, hogy valahol legbelül tudtam is, hogy nem vagyok neki elég jó, hiszen én csak egy egyszerű emberi lény vagyok, ő pedig… Ő mindannak a megtestesítője, amit egy nő csak kívánhat magának. Egy olyan nő, mint például Rosalie, és nem egy olyan törékeny és egyszerű kislány, mint én.
A vízbe csapódás nem fájt különösebben, bár nem volt kellemes. A jeges tengervíz rögtön átáztatta ruháimat, és csípte a bőrömet a hideg. Ösztönösen próbáltam küzdeni a hullámokkal, igyekeztem tartalékolni a levegőt, ameddig bírtam. Éreztem, hogy egyre csak fogy az erőm. Már alig bírtam tartani magam, hogy ne süllyedjek el, de ekkor jött egy nagy hullám, és lenyomott a víz alá. Lehúzott a sötétség, nem bírtam kapálózni sem, és elkezdtem szédülni. Kényszerítettem a végtagjaimat, hogy mozogjanak, de kevés sikerrel. A fülem is teljesen megtelt vízzel így még tisztábban hallottam Edward hangját a fejemben, amint könyörög, hogy ússzak, és ne adjam fel. De én fel akartam adni. Hiába kérlelt gyönyörű hangján, nem akartam rá hallgatni. Csalódott voltam és elveszett. Nélküle nem akartam élni, és nem is tudtam volna létezni úgy, hogy ő nem simogat, nem oson be éjjelenként a szobámba, hogy aztán álomba ringasson és figyelje, ahogy alszom. Ha akkor az erdőben nem mondja nekem azt, hogy nem szeret, és nem akar engem többé, talán nem engedem el őt és meggondolja magát. Akkor belekapaszkodhattam volna, és könyöröghettem volna neki, hogy ne hagyjon el, vagy vigyen magával, és azóta boldogan élhetnénk. De nem, ő közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó. És nem az fájt, hogy ezt mondta, hanem az, hogy mindig is ettől féltem, hogy bekövetkezik, hogy egyszer majd rájön, hogy kevés vagyok neki. És így is lett. Fájt, hogy megszegte az ígéretét. Miután megmentett James-től, a kórházban azt ígérte, hogy örökre velem marad, vagy legalábbis amíg én azt akarom. És miért ne akartam volna őt? Nem is vágyhattam volna soha nála megértőbb és kedvesebb emberre, még ha nem is volt igazi ember.
- Küzdj, Bella! – kiabálta a fejemben. – A fenébe is, ne add fel! Megígérted!
- Te is megígérted – válaszoltam neki gondolatban -, mégis elhagytál! Hogy hihetted azt, hogy tudok élni nélküled?
- Bella! Ne csináld ezt! – mondta mérgesen, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy itt a vége a kínoknak. Edward felváltva kérlelt és parancsolta, hogy próbáljak meg kiúszni, de már nem is figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem sokára meghalok, és többet nem kell emlékeznem rá, nem kell úgy tennem Charlie előtt, mintha már nem fájna. És szegény Jake is találhat magának egy rendes lányt, aki viszont tudja őt szeretni úgy, ahogy azt ő megérdemli.
Szegény barátom… Biztosan szomorú lesz. És a szüleim is. Reméltem, egyszer majd megértik, hogy miért tettem. Vajon mikor találják majd meg a testemet? Vagy nem is fogják megtalálni? – töprengtem, és az utolsó erőmmel még megpróbáltam felrugaszkodni. Ekkor valaki megragadta a csuklómat, és éreztem, hogy a felszín felé tart velem. Nem sikerült – mérgelődtem magamban, de nem volt erőm ellenállni.
Éreztem, hogy kiúsznak velem a partra, majd lefektetnek a homokba, és hirtelen valaki felkacagott, de azt hittem, hogy csak képzelődöm. A jéghideg kezek elkezdték kipumpálni a vizet a tüdőmből, és már kaptam levegőt. Felnyitottam a szemeimet, és akkor megláttam a megmentőmet: Victoriát.
- Nocsak, a kis Bella – vigyorgott rám. – Hol vannak a kutyáid? És a vámpírjaid?
- Victoria, mit akarsz? – nyöszörögtem. Sejtettem, hogy hamarosan megtudom, és nem volt kétségem afelől, miért húzott ki. Meg is válaszolta:
- Szerinted? Itt az ideje, hogy a barátod visszakapja, mit tett. Nem ígérem, hogy nem fog fájni – Felkapott az ölébe, és szélsebesen futni kezdett velem az erdő felé. Nem nagyon voltam még magamnál, így nem tudhattam, hova tartunk. Aztán éreztem, hogy megáll, és lelassítja lépteit. Újra kinyitottam a szemem, és megláttam a Cullenek házát. Odabent ledobott a padlóra és felém guggolt.
- Gondoltam, stílusos leszek, és itt öllek meg – nézett szét a valahai nappaliban. Megrohantak az emlékek, és újra éreztem, hogy nem kapok levegőt, de ezúttal nem a víz akadályozott a légzésben, hanem a lyuk a mellkasomban. Ekkor ő felemelte a karomat, és megharapta a csuklómat. Borzasztó fájdalom áradt szét először csak a megsebesített jobb karomban, majd az egész testem elkezdett égni. Victoria nem elégedett meg ennyivel.
- Sokat gyakoroltam, hogy ne rontsam el ezt az alkalmat, és meg tudjam állni, hogy ne végezzek veled rögtön – közölte, és belemélyesztette fogait a másik csuklómba, mire újabb fájdalomhullám árasztott el. Én csak vergődtem a tűzben, és meg sem hallottam, miket magyaráz még, de azt ki tudtam venni a ködön át, hogy Edwardnak ez mennyire fog fájni. Hja, mekkorát téved – gondoltam. – Edward magasról tesz rá, hogy mi történik velem. Ezek voltak az utolsó gondolataim, és éreztem, ahogy Victoria elsepri a hajamat a nyakamból, és fölém hajol. Valamit suttogott a fülembe, de nem értettem. Vártam, mikor mélyeszti belém a vámpírfogait, de nem történt semmi, csak a tűz emésztett továbbra is, ő pedig eltűnt mellőlem. Vágytam a megváltó halálra, de hiába. Victoria nem végzett velem. Tudatom legmélyén eszembe jutott, hogy ha így maradok, akkor átváltozom, és ettől megrémültem. Hiába ez volt minden vágyam, amíg Edward velem volt, most nem akartam ezt. Mit kezdjek én nélküle magammal egy örökkévalóságon keresztül? – gondoltam. – És mi lesz, ha gyilkolászni kezdek Forksban? Ki tudja, milyen vérengző leszek? Lehet, hogy a farkasok ezután már nem Bellát fogják látni bennem, hanem az ősellenséget, és elpusztítanak. Talán ez lenne a legjobb.
Nem tudtam, mióta kínlódhattam ott, de mikor kezdtem magamhoz térni, éreztem, hogy egy ágyban fekszem. A tűz még mindig égetett, de már elviselhetőbb volt a kín. Kezdett kitisztulni a tudatom, és hangokat véltem hallani lentről, majd egyre közelebbről. Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a Cullen házban voltam még mindig, csak valaki felvitt az egyik szobába. Körülnéztem, amennyire tudtam, és az üvegfalak fekvéséből rájöttem, hogy Edward szobájában fekszem egy franciaágyon. Megijedtem, nem tudtam, mi történt. Victoria mégsem akart megölni? – futott át az agyamon. Ekkor felgyorsult a szívverésem, és visszahanyatlottam a párnára. Alig kaptam levegőt, szinte fuldokoltam, és újra fellángolt a testem, de most a mellkasomban koncentrálódott a fájdalom. Lépéseket hallottam, és kinyílt a szoba ajtaja, majd először Carlsile hangját hallottam meg, utána Alice-ét, és sorban jöttek a többiek: Esme, Jasper, Emmett és végül Rosalie. Edwardot nem hallottam, és valamiért örültem is ennek. Nem akartam látni most. Carlisle felém hajolt, majd a többiekhez fordult:
- Már nem sok van hátra – mondta. – Halljátok a szívverését, milyen szapora? Néhány másodperc és meghal.
- Annyira kíváncsi vagyok már, milyen lesz – suttogta Alice nagyon halkan, de én furamód élesen hallottam. Aztán, mikor a szívem már olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik, hirtelen megállt, és síri csend lett a szobában. Éreztem, ahogy a testem megtelik erővel, és majd szétrobbantam az energiától. De nem akartam rögtön felkelni, féltem, hogy Edward szemébe kell néznem, és nem mertem. 

puxXx_noxo