2.fejezet

Hali, bocsánatot keell kérnem Zsoniitól, Henciitől és legfőkébb Ojától, hogy nem írom tovább a VD-t:(
De lányok!!!Olyan szar kérlek ne kérjétek, hogy folytassam:(de itt van egy feji ebből a töriből:)

2.fejezet

Kénytelen voltam felébredni, bár még várni akartam vele, de ahogy automatikusan levegőt vettem, égetni kezdte torkomat a vérszomj. Nagyon fura volt, és meglehetősen kellemetlen, de valahogy nem tudtam foglalkozni vele, mert jobban izgatott, hogy ott voltam, ahol mindig is lenni akartam: a Cullenek közt, vámpírként. Kinyitottam a szemeimet, és körbe pásztáztam a szobát. Szinte a legapróbb porszemeket is láttam a levegőben, éreztem a többiek édes és üde illatát, mindegyikükét külön-külön, mintha egy virágokkal teli réten lettem volna. Kinéztem az ablakon, csak a Hold és a csillagok világítottak. Tehát éjszaka van. Edwardot kivéve mind ott voltak, és szemük izgatottan csillogott.
- Helló – suttogtam rekedten, és felültem.
- Jaj, Bella! Úgy örülök – indult el felém kitárt karokkal Alice, de Jasper visszahúzta.
- Kicsim, vigyázz vele! – mondta neki halkan. – Ő még újszülött, és veszélyes lehet. – Nem értettem, miért fél ti tőlem, hisz tudhatná, hogy nem lennék képes bántani senkit. Lekászálódtam az ágyról, megráztam a hajamat és kihúztam magam. Ők kíváncsian várták, mit fogok tenni.
- Ne aggódjatok – szóltam hozzájuk, és meglepődtem a hangomon, ami sokkal tisztább volt, mint azelőtt, szinte csilingelt -, nem fogok bántani senkit. Mi történt? Azon kívül, hogy most már én is vámpír vagyok.
- Alice-nek volt egy látomása – kezdte Carlsile -, mi szerint leugrasz egy szikláról az óceánba, és megfulladsz. Ezért idejöttünk, amilyen gyorsan csak tudtunk, és megéreztük Victoria szagát. – Hirtelen megrohantak az emlékek, és megnéztem a sebhelyeimet. Mindkét csuklómon látszott a heg, ahol megharapott. Továbbá volt még egy-egy fogsornyom mindkét alkaromon, és egyet ki tudtam tapintani a nyakamon is. – Idáig követtük a nyomát – folytatta -, és itt találtunk rátok, éppen végezni próbált veled.
- Igen, emlékszem. És most hol van? Ugye nem menekült el?
- Nem, sikerült elkapnunk és elpusztítottuk – felelte Jasper, Emmett pedig elégedetten vigyorgott.
- Viszont annyi méreg került a szervezetedbe, és annyira szétterjedt már az ereidben, hogy lehetetlenség lett volna kiszívni, a másik probléma pedig az volt, hogy túl sok vért vesztettél, mire ideértünk. Nem tudtalak megmenteni, sajnálom – nézett rám bocsánatkérően Carlisle, és a vállamra tette a kezét.
- Ne sajnáljátok – válaszoltam. – Úgyis ezt akartam, nem? Majd csak megbirkózom vele valahogy. Köszönöm, hogy megmentettetek Victoriától.
- Úgy hiányoztál, Bella – borult a nyakamba Alice, és majdnem sírt, amitől én is elérzékenyültem. – Hiba volt elmennünk, nem lett volna szabad magadra hagynunk téged. Kérlek, ne haragudj ránk!
- Alice, azt tettétek, amit jónak láttatok. Senki sem hibás itt, csak én. Nem kellett volna leugranom a szikláról.
- Apropó, sziklaugrás – tolt el egy kicsit magától Alice, hogy a szemembe tudjon nézni. – Mégis mi a fenét gondoltál? Mire volt jó ez az egész?
- Én csak… - kezdtem, de nem tudtam válaszolni. Arra gondoltam, vajon Edward hall-e minket, és hogyhogy nem bukkant még fel. És akkor eszembe jutott, hogy biztosan azért nincs itt, mert egyáltalán nem érdekli, hogy élek –e vagy halok, és nem tartott a családjával.- Jól van, Bella, ráérsz később is elmesélni – lépett hozzám Esme, és megöleltük egymást. – Nem vagy szomjas?
- Nem is tudom –Tényleg nem tudtam eldönteni, hogy az vagyok –e. Éreztem a kaparást a torkomban, de jobban érdekeltek ők.
- Hihetetlen vagy, Bella – rázta fejét értetlenül Jasper, mire mindenki felé fordult. – Érzem, hogy bizonytalan vagy, kíváncsi és szomorú. De hogy vad és vérszomjas lennél, mint egy normális újszülött, azt egyáltalán nem.
- Biztosan azért, mert nem vagyok normális – húztam el egy kicsit a számat. – De ha sokáig emlegetitek, valószínűleg szomjas leszek. Úgyhogy felőlem mehetünk vadászni. - Oké – mondta Carlisle. – Ki megy Bellával? Addig az itt maradókkal rendbe tesszük a házat, hogy lakható legyen.
- Hogy érted ezt? – fordultam felé.
- Szerinted? – vigyorgott Emmett.
- Visszajöttök?
- Hát persze, buta Bella – nevetett Alice. – Most már te is közénk tartozol, bár ez eddig sem volt másképp, csak volt egy kis szünet.
- Nekem nem így tűnt – jegyeztem meg, majd eszembe jutott, hogy nem kellene –e átöltöznöm, de láttam, hogy valaki már adott rám ruhát, és a stílusából arra következtettem, hogy valószínűleg Alice lehetett az, mert egy eléggé merész kivágású, sötétkék, pántos ruha volt rajtam és ugyanolyan színű tűsarkú. – Alice, ebben hogy fogok vadászni? – mutattam végig magamon, ő meg elnevette magát.
- Majd meglátod, milyen könnyű lesz – mondta. – Nyugi, most már nem leszel ügyetlen.
- Ajánlom.

Alice és Jasper kísért el az első vadászatomra. Az ablakon keresztül távoztunk, és meglepetésemre valóban nem volt gondom a leérkezéssel az egy emeletnyi magasságból, és amikor át kellett ugrani a Cullen birtokot és az erdőt elválasztó folyót, kis nekifutással sikerült úgy elrugaszkodnom, hogy a másik partra érkezzek. Simán vettem minden akadályt, és ez elégedettséggel töltött el. Elég sokat futottunk a fák között, és amikor biztonságos terepre érkeztünk, elég távol az emberektől, megálltunk.
- Most mit csináljak? – kérdeztem. Fogalmam sem volt, hogy kell vadászni.
- Csak várj és szimatolj – felelte Jasper. – Érzed, mit hoz a szél? – Kicsit felemeltem az orromat, és azt tettem, amit Jasper mondott. Nem is kellett sokat várni, édeskés illatot sodort felénk a szellő, mire a torkomban még erősebb lett a tűz, és nagyon megkívántam a szag forrásának vérét. Támadóállásba ereszkedtem, majd osonni kezdtem.
- Várj még – állított meg Jasper. – Először mérd fel a terepet! Honnan jön az illat? És hallgatózz! Hány szív dobogását hallod?
- Ümm… Négyet? – próbálkoztam, de már nagyon oltani akartam a szomjamat.
- Majdnem. Ötöt. Négy nőstény és egy hím.
- Enyém a hím – suttogtam, és végre elindultunk.
- Óvatosan közelítsd meg őket, nehogy megneszeljék, hogy itt vagyunk! – tanácsolta Alice. Olyan halkan közeledtem a szarvasok felé, amilyen halkan csak bírtam. Amikor már elég közel kerültem a kiszemelt hím felé, lendületet vettem és elrugaszkodtam. Elkaptam a nyakánál fogva, mire az állat rémülten próbált elmenekülni, amitől a többi vad is futásnak eredt, de Alice és Jasper elkapott közülük is egyet-egyet. Sikerült leterítenem a szarvast, belemélyesztettem a fogaimat a nyakába, és élvezettel kezdtem el szívni a vérét. Lassan folyt végig az édeskés nedű a torkomon, és egyre enyhébb lett a szomjam. Ekkor hirtelen megéreztem egy még finomabb illatot, és már nem is érdekelt a szarvas. Eldobtam az élettelen testet, és az új zsákmányom felé vettem az irányt. Alice és Jasper is észrevették, amit én, és ijedten néztek először egymásra, aztán rám, majd egyszerre kiáltották:
- Ne, Bella! – De az én agyamat elöntötte a köd, és rohanni kezdtem áldozatom felé. Barátaim mögöttem futottak, de nem tudtak utolérni. Lelassítottam, amikor már közelről éreztem az illatot. Osonni kezdtem, és meglapultam egy bokor mögött. Megláttam a tábortüzet, és a két túrázót, aztán amilyen hirtelen jött a szomjúság, olyan hamar el is múlt. Persze még éreztem a kaparást a torkomban, de elviselhető volt. - Bella, térj észhez – suttogta mögöttem Alice. – Ezek emberek. Ne lélegezz!
- Tudom, ne izgulj! – nyugtattam meg. – Nem akarom bántani őket. Elmúlt a szomjam.
- Komolyan beszélsz? – hökkent meg Jasper.
- Igen. Gyertek, menjünk!
- Megijesztettél minket – mondta Alice, mikor már hazafelé tartottunk.
- Tényleg elképesztő, hogy ennyire uralkodni tudsz a szomjadon, egynapos létedre – közölte Jasper még mindig hitetlenkedve és megállt.
- És az jó? – néztem rá.
- Persze, hogy jó. Ha Edward ezt látná… - Hirtelen Alice oldalba bökte, Jasper pedig elharapta a mondatot. Megint éreztem a lyukat a mellkasomban, pedig már nem is dobogott a szívem. Azt hittem, ez el fog múlni, ha meghalok, de nem így lett. Edward említése ugyanolyan fájdalmat okozott, mint ezelőtt. Elfordultam tőlük, hogy ne lássák a kínomat, de nem csaphattam be őket.
- Mi a baj, Bella? – fordított maga felé Alice.
- Ó, anyám – szólalt meg Jasper. – Bella, én el sem tudtam képzelni, hogy ennyire szenvedsz. Szinte nekem fáj. Ezért tetted, ugye? Ezért akartál meghalni. Ha ő ezt tudná…
- Szegénykém – ölelt át barátnőm. – Én megmondtam neki, hogy ez lesz, de ő biztos volt benne, hogy hamar elfelejted, mert az emberek memóriája olyan, mint a szita.
- Igen, ezt nekem is mondta – suttogtam elgyötörten. - Minden szavára tisztán emlékszem. Minden egyes nap, mióta elmentetek, eszembe jut, miket mondott, amíg együtt voltunk, és szavai is, amikor szakított velem. És ezt soha nem tudnám elfelejteni. Lyukat hagyott a szívem helyén, ami nem tud összeforrni. És igen, Jasper, ezért ugrottam le arról a szikláról. Hogy végre megszűnjön ez a fájdalom. Nem tudtam tovább elviselni.
- Mit mondott, miért megyünk el?
- Mert nem vagyok elég jó neki, és hogy nem szeret már. Hogy mellettem nem tud önmaga lenni, és belefáradt.
- Ezt nem említette, szerintem nem igaz – mondta Alice, majd megmerevedett és elrévedt tekintettel nézett a semmibe, de néhány másodperc múlva magához tért. – Hát, amint hazaértünk, lesz alkalmad megbeszélni vele mindent. És magával hozta Bent is Dél-amerikából, remek. Már rég láttam.
- Otthon van? – kérdeztem ijedten. Még nem voltam felkészülve a találkozásra. Nem tudtam, mit mondjak neki. És egyáltalán minek jött ő ide? Ssak fájdalmat fog nekem megint okozni. – Alice, menjetek előre, én egy kicsit szeretném összeszedni a gondolataimat, jó? - Persze, de siess! – Megvártam, míg elmennek, és amikor már hallótávolságon kívül kerültek, leültem egy kidőlt fára és könnyek nélkül zokogni kezdtem.

 

puszi:noxo

Halii

Sziasztok!
Mint tudjátok az előző blogom nagyon szar volt nekem bazira nem tetszett most elkezdtem egy újat:)Remélem ez sokkaldesokkal jobb lesz:) itt az 1.feji:D
 1.fejezet
Ahogy leugrottam a szikláról, megkönnyebbültem. Tudtam, hogy hamarosan vége a szenvedésemnek, és nem fogok többet Edwardra gondolni. Sajnáltam Charlie-t és Renét, na meg persze Jake-et, de nem bírtam tovább elviselni a tátongó lyukat a mellkasomban, ami Edward után maradt a szívem helyén, és őrjítően fájt. Igen, szinte fizikai fájdalmat éreztem ott, ahol a szívemnek kellett volna dobognia. Megpróbáltam túl lenni rajta, de nem ment. Pedig tudhattam volna, és az az igazság, hogy valahol legbelül tudtam is, hogy nem vagyok neki elég jó, hiszen én csak egy egyszerű emberi lény vagyok, ő pedig… Ő mindannak a megtestesítője, amit egy nő csak kívánhat magának. Egy olyan nő, mint például Rosalie, és nem egy olyan törékeny és egyszerű kislány, mint én.
A vízbe csapódás nem fájt különösebben, bár nem volt kellemes. A jeges tengervíz rögtön átáztatta ruháimat, és csípte a bőrömet a hideg. Ösztönösen próbáltam küzdeni a hullámokkal, igyekeztem tartalékolni a levegőt, ameddig bírtam. Éreztem, hogy egyre csak fogy az erőm. Már alig bírtam tartani magam, hogy ne süllyedjek el, de ekkor jött egy nagy hullám, és lenyomott a víz alá. Lehúzott a sötétség, nem bírtam kapálózni sem, és elkezdtem szédülni. Kényszerítettem a végtagjaimat, hogy mozogjanak, de kevés sikerrel. A fülem is teljesen megtelt vízzel így még tisztábban hallottam Edward hangját a fejemben, amint könyörög, hogy ússzak, és ne adjam fel. De én fel akartam adni. Hiába kérlelt gyönyörű hangján, nem akartam rá hallgatni. Csalódott voltam és elveszett. Nélküle nem akartam élni, és nem is tudtam volna létezni úgy, hogy ő nem simogat, nem oson be éjjelenként a szobámba, hogy aztán álomba ringasson és figyelje, ahogy alszom. Ha akkor az erdőben nem mondja nekem azt, hogy nem szeret, és nem akar engem többé, talán nem engedem el őt és meggondolja magát. Akkor belekapaszkodhattam volna, és könyöröghettem volna neki, hogy ne hagyjon el, vagy vigyen magával, és azóta boldogan élhetnénk. De nem, ő közölte velem, hogy nem vagyok neki elég jó. És nem az fájt, hogy ezt mondta, hanem az, hogy mindig is ettől féltem, hogy bekövetkezik, hogy egyszer majd rájön, hogy kevés vagyok neki. És így is lett. Fájt, hogy megszegte az ígéretét. Miután megmentett James-től, a kórházban azt ígérte, hogy örökre velem marad, vagy legalábbis amíg én azt akarom. És miért ne akartam volna őt? Nem is vágyhattam volna soha nála megértőbb és kedvesebb emberre, még ha nem is volt igazi ember.
- Küzdj, Bella! – kiabálta a fejemben. – A fenébe is, ne add fel! Megígérted!
- Te is megígérted – válaszoltam neki gondolatban -, mégis elhagytál! Hogy hihetted azt, hogy tudok élni nélküled?
- Bella! Ne csináld ezt! – mondta mérgesen, de már nem érdekelt. Éreztem, hogy itt a vége a kínoknak. Edward felváltva kérlelt és parancsolta, hogy próbáljak meg kiúszni, de már nem is figyeltem rá. Csak arra tudtam gondolni, hogy nem sokára meghalok, és többet nem kell emlékeznem rá, nem kell úgy tennem Charlie előtt, mintha már nem fájna. És szegény Jake is találhat magának egy rendes lányt, aki viszont tudja őt szeretni úgy, ahogy azt ő megérdemli.
Szegény barátom… Biztosan szomorú lesz. És a szüleim is. Reméltem, egyszer majd megértik, hogy miért tettem. Vajon mikor találják majd meg a testemet? Vagy nem is fogják megtalálni? – töprengtem, és az utolsó erőmmel még megpróbáltam felrugaszkodni. Ekkor valaki megragadta a csuklómat, és éreztem, hogy a felszín felé tart velem. Nem sikerült – mérgelődtem magamban, de nem volt erőm ellenállni.
Éreztem, hogy kiúsznak velem a partra, majd lefektetnek a homokba, és hirtelen valaki felkacagott, de azt hittem, hogy csak képzelődöm. A jéghideg kezek elkezdték kipumpálni a vizet a tüdőmből, és már kaptam levegőt. Felnyitottam a szemeimet, és akkor megláttam a megmentőmet: Victoriát.
- Nocsak, a kis Bella – vigyorgott rám. – Hol vannak a kutyáid? És a vámpírjaid?
- Victoria, mit akarsz? – nyöszörögtem. Sejtettem, hogy hamarosan megtudom, és nem volt kétségem afelől, miért húzott ki. Meg is válaszolta:
- Szerinted? Itt az ideje, hogy a barátod visszakapja, mit tett. Nem ígérem, hogy nem fog fájni – Felkapott az ölébe, és szélsebesen futni kezdett velem az erdő felé. Nem nagyon voltam még magamnál, így nem tudhattam, hova tartunk. Aztán éreztem, hogy megáll, és lelassítja lépteit. Újra kinyitottam a szemem, és megláttam a Cullenek házát. Odabent ledobott a padlóra és felém guggolt.
- Gondoltam, stílusos leszek, és itt öllek meg – nézett szét a valahai nappaliban. Megrohantak az emlékek, és újra éreztem, hogy nem kapok levegőt, de ezúttal nem a víz akadályozott a légzésben, hanem a lyuk a mellkasomban. Ekkor ő felemelte a karomat, és megharapta a csuklómat. Borzasztó fájdalom áradt szét először csak a megsebesített jobb karomban, majd az egész testem elkezdett égni. Victoria nem elégedett meg ennyivel.
- Sokat gyakoroltam, hogy ne rontsam el ezt az alkalmat, és meg tudjam állni, hogy ne végezzek veled rögtön – közölte, és belemélyesztette fogait a másik csuklómba, mire újabb fájdalomhullám árasztott el. Én csak vergődtem a tűzben, és meg sem hallottam, miket magyaráz még, de azt ki tudtam venni a ködön át, hogy Edwardnak ez mennyire fog fájni. Hja, mekkorát téved – gondoltam. – Edward magasról tesz rá, hogy mi történik velem. Ezek voltak az utolsó gondolataim, és éreztem, ahogy Victoria elsepri a hajamat a nyakamból, és fölém hajol. Valamit suttogott a fülembe, de nem értettem. Vártam, mikor mélyeszti belém a vámpírfogait, de nem történt semmi, csak a tűz emésztett továbbra is, ő pedig eltűnt mellőlem. Vágytam a megváltó halálra, de hiába. Victoria nem végzett velem. Tudatom legmélyén eszembe jutott, hogy ha így maradok, akkor átváltozom, és ettől megrémültem. Hiába ez volt minden vágyam, amíg Edward velem volt, most nem akartam ezt. Mit kezdjek én nélküle magammal egy örökkévalóságon keresztül? – gondoltam. – És mi lesz, ha gyilkolászni kezdek Forksban? Ki tudja, milyen vérengző leszek? Lehet, hogy a farkasok ezután már nem Bellát fogják látni bennem, hanem az ősellenséget, és elpusztítanak. Talán ez lenne a legjobb.
Nem tudtam, mióta kínlódhattam ott, de mikor kezdtem magamhoz térni, éreztem, hogy egy ágyban fekszem. A tűz még mindig égetett, de már elviselhetőbb volt a kín. Kezdett kitisztulni a tudatom, és hangokat véltem hallani lentről, majd egyre közelebbről. Kinyitottam a szemem, és megláttam, hogy a Cullen házban voltam még mindig, csak valaki felvitt az egyik szobába. Körülnéztem, amennyire tudtam, és az üvegfalak fekvéséből rájöttem, hogy Edward szobájában fekszem egy franciaágyon. Megijedtem, nem tudtam, mi történt. Victoria mégsem akart megölni? – futott át az agyamon. Ekkor felgyorsult a szívverésem, és visszahanyatlottam a párnára. Alig kaptam levegőt, szinte fuldokoltam, és újra fellángolt a testem, de most a mellkasomban koncentrálódott a fájdalom. Lépéseket hallottam, és kinyílt a szoba ajtaja, majd először Carlsile hangját hallottam meg, utána Alice-ét, és sorban jöttek a többiek: Esme, Jasper, Emmett és végül Rosalie. Edwardot nem hallottam, és valamiért örültem is ennek. Nem akartam látni most. Carlisle felém hajolt, majd a többiekhez fordult:
- Már nem sok van hátra – mondta. – Halljátok a szívverését, milyen szapora? Néhány másodperc és meghal.
- Annyira kíváncsi vagyok már, milyen lesz – suttogta Alice nagyon halkan, de én furamód élesen hallottam. Aztán, mikor a szívem már olyan gyorsan vert, hogy azt hittem, kiugrik, hirtelen megállt, és síri csend lett a szobában. Éreztem, ahogy a testem megtelik erővel, és majd szétrobbantam az energiától. De nem akartam rögtön felkelni, féltem, hogy Edward szemébe kell néznem, és nem mertem. 

puxXx_noxo